Írta:Anthony Horowitz

Az első bevetés

Síri modor

Sose jelent jót, ha hajnali háromkor becsöngetnek az emberhez. Alex Rider már az első bim-bamra felébredt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de úgy maradt háton fekve, a fejét se emelte fel a párnáról. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó, majd recsegni kezdett a falépcső valakinek a léptei alatt. Miután másodszor is csöngettek,
rápillantott az ágy melletti ébresztőórára. 03:02-t mutatott. Odalent megcsörrent a bejárati ajtó biztonsági lánca. Alex kifordult az ágyból, és mezítláb az ablakhoz lépett. A holdfény megvilágította fél vállát és mellkasát. Csak tizennégy éves volt, de már egy kisportolt felnőtt izomzatával rendelkezett. Komoly tekintetű, barna szeme fölött két tincs lógott a homlokába, egyébként rövidre nyírva viselte szőke haját. Egy pillanatig mozdulatlanul, félig az árnyékba rejtőzve fürkészte az utcát. A ház előtt rendőrautó állt. A második emeleti ablakból Alex jól látta a fekete azonosítószámot a kocsi tetején, és a bejárati ajtó előtt álló két férfi sisakját. Felgyulladt a homlokzati lámpa, és
ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó.
-Mrs. Rider?
- Nem, én a házvezetőnő vagyok. Valami baj van? -Ez Mr. Ian Rider háza?
- Igen.
-Megengedi, hogy bemenjünk?
Alex ekkor már tudta, mi történt. Rájött a rendőrök feszengéséből és abból, ahogy beszéltek. Síri modor... így nevezte, mikor később visszagondolt rá. Az a hangnem, amelyet csak akkor használ az ember, ha közölnie kell valakivel, hogy egy közeli hozzátartozója meghalt. Alex átment az ajtóhoz, és kinyitotta. A rendőrök hangja felhallatszott az előszobából, de csak néhány szó volt kivehető abból, amit mondtak.
- ... autóbaleset... kórházba szállították... az intenzív osztályon... nem tudták megmenteni...
Őszinte részvétünk.
Alex csak órákkal később, a konyha ablakán át a nyugat-londoni utcákat lassan átfestő szürke hajnalfényt bámulva kezdte felfogni a hírt. A nagybátyja, Ian Rider meghalt. Mikor hazafelé tartott, az Old Street-i körforgalomban nekiment a kocsijának egy teherautó. Szinte azonnal belehalt sérüléseibe. Nem használta a biztonsági övet, mondták a rendőrök. Ha beköti magát, talán túlélte volna. Alex felidézte a férfit, az egyetlen rokonát, akit ismert. A szüleiről nem volt emléke, ők
néhány héttel a születése után meghaltak. Lezuhant a repülőgépük. Apja bátyja vette őt magához (Ian Rider utálta a „nagybácsi" titulust), s azóta nála lakott: a londoni Chelsea-ben, a King's Road és a folyó közt, egy utcasornyi egyforma ház egyikében. Mégis csak most, utólag döbbent rá, mennyire keveset tud Ian Riderről. A férfi egy bankban dolgozott. Sokan mondták, hogy Alex nagyon hasonlít rá. Csendes, magának való ember volt, szerette a jó borokat, a könyveket, a komolyzenét. Barátnői nem voltak... ahogy barátai se. Nem kereste mások társaságát, nem dohányzott, drága, elegáns ruhákbanjárt. De mindez édeskevés. Ez nem egy ember arcképe. Ez csak felskicceit vázlat.
-Jól vagy, Alex?
Fiatal nő lépett a konyhába. Húszas éveinek vége felé járt, kerek, fiús arca és kócos, vörös haja volt. Jack Starbrightnak hívták, és Amerikából jött. Hét éve, egyetemistaként érkezett Londonba, s könnyű házimunka meg gyerekőrzés fejében kapott egy szobát a házban. Aztán ottragadt mint házvezetőnő és mint Alex egyik legjobb barátja. Alex mindazonáltal még mindig nem tudta, minek a becézése lehet a lány keresztneve. A Jackie-é? A Jacqueline-é?
Egyik sem illett Jackhez, s bár Alex egyszer rá is kérdezett a dologra, ő megtartotta titkát.,.
Alex bólintott.
- Szerinted most mi lesz? - nézett Jackre.
- Hogyhogy mi lesz?
- Mi lesz a házzal? Meg velem? Meg veled? Jack vállat vont.
- Nem tudom. Gondolom, Ian hagyott végrendeletet. Abból majd minden kiderül.
- Körül kéne néznünk a dolgozószobájában. -Jó, de ne ma. Haladjunk lépésről lépésre.
A ház legfelső emeletét teljes egészében elfoglaló dolgozószoba - ellentétben az összes többi helyiséggel -mindig zárva volt. Alex csak háromszor vagy négyszer járt benne, akkor se egyedül. Kisebb korában nagyon izgatta a fantáziáját ez a szoba; azt képzelte, hogy valamilyen titokzatos dolgot rejt: időgépet vagy
talán egy ufót. Pedig a helyiség közönséges dolgozószoba volt, íróasztallal, szekreterekkel és dossziékkal meg könyvekkel teli polcokkal. Csupa banki holmi - mondta egyszer lan. Alexet most mégis újra izgatni kezdte a szoba, ha másért nem, éppen mert mindeddig tiltott terület volt a számára.
- A rendőrök azt mondták, nem volt bekötve a biztonsági öve -jegyezte meg.
Jack szomorúan bólogatott.
- Igen, azt mondták.
- Nem tartod furcsának? Tudod, milyen elővigyázatos volt. Mindig becsatolta az övet. Nekem is mindig be kellett kötnöm magam mellette, még akkor is, ha csak a sarokig mentünk.
Jack elgondolkozott ezen, aztán vállat vont.
- Igen, elég furcsa. De hát biztos így volt. Miért hazudnának a rendőrök?
Lassan vánszorogtak az órák. Alex aznap nem ment iskolába, pedig szeretett volna. Vissza akart menekülni a normális hétköznapokba, a csengetések kiszámítható rendjébe, az ismerős arcok közé. Jobb lett volna, mint fogolyként ülni a házban! De otthon kellett maradnia, hogy
fogadja az egymás után érkező látogatókat. Öten jöttek. Egy ügyvéd, aki nem tudott végrendeletről, de azt állította, neki kell intézkednie a temetés ügyében; egy temetkezési vállalkozó, akit az ügyvéd ajánlott; egy ösztövér, idős pap, aki megütközött azon, hogy Alex nincs teljesen kikészülve; egy szomszéd az egyik szemközti házból - vajon honnan tudta meg, hogy haláleset történt? -, és végül a bank képviselője.
-A kollégákat a Királyi és Általános Banknál mélyen megrázta az eset - mondta a banki ember, egy harmincegynéhány éves, műszálas öltönyt és olcsó tucatnyakkendőt viselő férfi, akinek az a fajta arca volt, amit az ember már akkor elfelejt, miközben nézi. Saját bevallása szerint ő volt Crawley, a személyzeti osztály vezetője. - Ha bármiben segíthetünk...
- Mi lesz velünk? - kérdezte Alex, aznap már másodszor.
- Ne aggódj - felelte Crawley -, a bank elintézi, amit kell. Nyugodtan bízz rám mindent,
nekem ez a munkám.
Nagy nehezen aztán véget ért a nap. Alex este vagy két órát játszott a Nintendo 64-ével - s némi bűntudatot érzett, mikor Jack rajtakapta. De hát mi mást kellett volna csinálnia? Utána elmentek a Burger Kingbe. Jólesett végre kiszabadulni a házból, de egész idő alatt alig szóltak egymáshoz Jackkel. Alex úgy sejtette, hogy Jacknek ezek után előbb vagy utóbb vissza kell mennie Amerikába. És vele mi lesz? Nem maradhat gondviselő nélkül, hisz a törvény szerint még gyerek. Annyira megjósolhatatlannak érezte a jövőjét, hogy nem is volt kedve beszélni róla. Ahogy egyáltalán semmiről se volt kedve beszélni. Aztán elérkezett a temetés napja, és Alex azon kapta magát, hogy fekete öltönyben beszáll egy fekete autóba, ami ismeretlen helyről érkezett, és ismeretlen emberek közé viszi őt. lan
Ridert a Fulham Road-i Brompton Temetőben helyezték végső nyugalomra. A chelsea-i futballpálya közelsége eszébe juttatta Alexnek, hol lenne szívesebben azon a szerda délutánon. A temetésen mintegy harminc embervett részt, de Alexnek egy se volt ismerős közülük. A sírgödör a temetőt átszelő út közelében volt. Miután elkezdődött a szertartás, begurult egy fekete Rolls-Royce, s a hátsó ülésről kiszállt egy férfi. Alex követte őt a tekintetével, ahogy közelebb sétált, majd megállt. Egy
repülőgép, útban a Heathrow felé egy pillanatra eltakarta a napot. Alex megborzongott. Volt valami megmagyarázhatatlan az újonnan érkezett idegenben, amitől libabőrös lett a háta. Pedig az illető külseje cseppet sem volt feltűnő. Szürke öltöny, szürke haj, szürke száj, szürke szem. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, s üres tekintettel nézett ki fémszürke keretes szemüvege mögül. Talán épp ez nyugtalanította Alexet. Ebben az emberben látszatra kevesebb élet volt, mint a jelenlévők közül bárkiben, beleértve a temető állandó lakóit is. Valaki megérintette Alex vállát. Megfordult, és Crawleyval találta szemben magát.
- Mr. Blunt - súgta a személyzeti főnök. - A bank elnök-vezérigazgatója.
Alex ismét Bluntra nézett, majd tekintete a Rolls-Royce-ra vándorolt. A bankvezérrel két férfi érkezett, a sofőr és egy másik. Egyforma öltönyt viseltek, s bár nem volt kimondottan verőfényes idő, napszemüveget. Egyformán mogorva arccal figyelték a szertartást. Alex ismét Bluntra pillantott, aztán végignézett a többi jelenlévőn.
Tényleg mind ismerték Ian Ridert? Miért nem találkozott velük soha? És miért tűnik olyan hihetetlennek, hogy ezek az emberek valóban egy bank dolgozói?
- ... jó ember és jó hazafi volt. Hiányozni fog nekünk. A pap elhallgatott. Alexnek megütötte a
fülét az utolsó előtti mondat vége. Jó hazafi volt? Ian Rider - Alex tudomása szerint - a fél életét külföldön töltötte, és egyébként sem volt szokása a hazafias melldöngetés. Alex körülnézett, Jacket keresve, de helyette ismét Blunton állapodott meg a tekintete. A férfi most a sírt megkerülve odasétált hozzá.
- Te vagy Alex, igaz? - A bankvezér alig volt magasabb nála. így, közelről nézve furcsán dermedtnek tűnt a bőre, mintha műanyagból lenne. - Alán Blunt vagyok. A nagybátyád sokszor mesélt rólad.
- Furcsa - felelte Alex. - Nekem nem mesélt önről. A szürke száj finoman megrándult.
-Jó ember volt, hiányozni fog nekünk.
- Miben volt jó? - kérdezte Alex. - Sose beszélt a munkájáról.
Ekkor egyszerre ott termett Crawley.
- A nagybátyád a tengerentúli érdekeltségeinkért felelt - magyarázta. - Ő irányította a külföldi fiókintézeteinket. Ezt biztosan tudtad.
- Csak azt tudom, hogy sokat utazott - válaszolt Alex. -Meg azt, hogy óvatos ember volt.
Például mindig becsatolta a biztonsági övet.
- Sajnos ez egyszer nem vigyázott eléggé. - Blunt szemét felnagyította a vastag szemüveglencse. Tekintete lézersugár módjára fúródott Alexéba. A fiú egy pillanatig úgy
érezte magát, mint bogár a mikroszkóp alatt.
- Remélem, találkozunk még - folytatta Blunt, s szürke mutatóujjával megérintette Alex arcát.
- A viszontlátásra, Alex. - Azzal sarkon fordult, és visszament a kocsihoz.
A dolog akkor történt, amikor Blunt beült a Rolls-Royce-ba. A sofőr kissé lehajolt, hogy kinyissa a hátsó ajtót. Ettől kinyílt a zakója, így láthatóvá vált az inge - és még valami: a vállára szíjazott bőr fegyvertok, benne egy automata pisztollyal. Alex jól látta a fegyvert, bár a sofőr gyorsan észbe kapott, felegyenesedett, és begombolta a zakóját. Blunt is észrevette, mi történt; hátrafordult, és megint ránézett Alexre. Arcán átsuhant valami, ami már szinte
érzelemre hasonlított. Aztán beült a kocsiba, magára csapta az ajtót, és már ott se volt. Pisztoly egy temetésen. Minek? És egyáltalán, miért kell egy bankár mellé fegyveres testőr?
- Gyere, menjünk!
Jack váratlanul felbukkant Alex mellett.
- Borzalmas ez a hely.
- Aha - hagyta rá Alex. - És tele van borzalmas emberekkel.
Feltűnés nélkül kiváltak a gyászolók csoportjából, és megindultak hazafelé. A kocsi, amivel jöttek, még mindig ott volt, de ők inkább a negyedórás sétát választották. Mikor befordultak az utcájukba, Alex egy bútorszállító teherautót pillantott meg a Rider-ház előtt. A kocsi oldalára a Stryker és Fia felirat volt festve.
- Mit keres ez? - tűnődött Alex.
De a teherautó abban a pillanatban máris csikorgó kerekekkel elporzott. Alex nem problémázott tovább a dolgon, de azért miután bementek a házba, alaposan
körülnézett. Jack közben a konyhába indult teát főzni. Egy levél, ami távozásukkor az előszobaasztalon feküdt, most a szőnyegen hevert. Egy ajtó,
amit félig nyitva hagytak, most csukva volt. Apróságok, de Alex tudta, mit jelentenek: szinte biztosra vette, hogy a távollétükben valaki járt a házban. Teljes bizonyságot akkor szerzett, mikor felért a legfelső emeletre, és lenyomta a kilincset a dolgozószoba ajtaján. Az ajtó nem volt bezárva. Alex belépett - és üresen találta a szobát. Eltűntek az íróasztalfiókok, a szekrények, a polcok... minden, ami Ian Rider munkájáról árulkodhatott volna.
- Alex! - Jack szólt fel odalentről.
Alex még egyszer körülnézett a tiltott helyiségben, és felidézte az embert, aki egykor ott dolgozott. Azután becsukta az ajtót, és lement a lépcsőn.

Az autók menyországa

Alex a Hammersmith Bridge előtt letért a folyó menti útról, és áthajtott a lámpás kereszteződésen, onnan pedig már csak gurult a lejtőn a Brookland iskoláig. Kerékpárját, egy egyedi építésű Condor Junior Roadracert, a tizenkettedik születésnapjára kapta. Kamaszbicikli volt, de a rövidített Reynolds 53l-es vázra teljes méretű kerekeket szereltek, így a forgási ellenállás minimális volt. Alex kikerült egy Minit, és begurult az iskola kapuján. Sajnálni fogja, ha majd kinövi ezt a biciklit. Két év alatt szinte összeforrt vele. A tárolóban rákattintotta a két zárat a kerékpárra, aztán besietett a belső udvarra. A Brookland új középiskola volt, csupa vörös tégla meg üveg, modern és ronda. Alex járhatott volna Chelsea bármelyik előkelő magániskolájába, de Ian Rider helyesebbnek tartotta, ha ide Íratja be. Azt mondta, ez nagyobb kihívás lesz a számára. Aznap az első óra matematika volt. Mikor Alex a terembe lépett, Mr. Donovan, a tanár már hozzálátott, hogy felírjon egy nehéz egyenletet a táblára. Odabent fullasztó hőség volt; az épület meggondolatlan építész-tervezőjének jóvoltából a napfény akadálytalanul áramlott be a mennyezetig érő ablakokon. Alex, miközben megcélozta a terem hátsó harmadában álló padját, már sejtette, hogy nem lesz könnyű végigszenvednie az órát. Hogy is tudna az algebrára koncentrálni, mikor tele van a feje kínzó kérdésekkel?! A fegyveres sofőr a temetésen. Blunt utolsó pillantása. A Stryker és Fia feliratú teherautó. A kiürített dolgozószoba. És a legnagyobb kérdés, a leginkább zavaró részlet: a biztonsági öv. A nagybátyja nem csatolta be a biztonsági övét! Dehogynem csatolta be!
Ian Rider nem volt a szabályok megszállottja. Mindig arra biztatta Alexet, hogy alkosson saját véleményt a világ dolgairól. A biztonsági öv használata viszont a mániája volt. Minél tovább gondolkozott Alex a dolgon, annál hihetetlenebbnek érezte a sztorit. Karambol egy körforga­ lomban! Meg kellene néznie a roncsot, akkor legalább megbizonyosodna róla, hogy a baleset valóban megtörtént, és Ian Rider tényleg úgy halt meg, ahogy mondják.
-Alex?
Alex felkapta a fejét, és körülpillantott. A teremben mindenki őt nézte. Mr. Donovan kérdezett tőle valamit. Gyorsan ránézett a táblára felírt egyenletre.
- Igen, tanár úr - szólt. - Az x értéke hét, az y-é tizenöt. A matematikatanár sóhajtott.
- Úgy van, Alex. Ez a helyes megoldás. De én csak annyit akartam kérni, hogy nyisd ki az
ablakot.
A délelőtt hátralevő része hasonlóan telt, de mire az utolsó óráról is kicsöngettek, Alex már tudta, mit kell tennie. Miközben a diáksereg a kijárat felé tódult, ő lement az iskolatitkárságra, és elkért egy példányt a Sárga Oldalakból.
- Mit keresel? - érdeklődött Jane Bedfordshire, a húszegynéhány éves titkárnő, akinek Alex mindig is a szíve csücske volt.
- A roncstelepeket... - felelte a telefonkönyvet lapozgatva Alex. - Ha egy autót az Old Street közelében törnek össze, valahova a közelbe szállítják, nem?
- Gondolom, igen. -Megvan...
Alex az „Autóbontók" címszó alatt találta meg a keresett listát. Csakhogy roncstelepből több tucatnyi volt, négy oldalt töltöttek meg a hirdetéseik.
- Iskolai feladathoz kell? - érdeklődött a titkárnő. Tudott róla, hogy Alexnek meghalt egy rokona, de a haláleset körülményeit nem ismerte.
- Mondjuk.
Alex sorban elolvasta a telepek címét, de azok nem mondtak neki semmit.
- Ez elég közel van az Old Streethez - bökött rá Miss Bedfordshire az egyik címre.
-Egy pillanat!
Alex maga elé húzta a könyvet, és rámeredt az eggyel lentebbi hirdetésre.
-Ez Vauxhallban van - jegyezte meg Miss Bedfordshire.
- Igen, tudom. - De Alex nem a címre, hanem a névre figyelt föl: J. B. Stryker. Eszébe jutott a teherautó, amit a temetés napján a ház előtt látott. Stryker és Fia. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de mindenképp furcsa. Alex becsukta a telefonkönyvet.
-Viszontlátásra, Miss Bedfordshire.
-Vigyázz magadra!
A titkárnő a távozó Alex után nézett, s maga sem értette, vajon miért így köszönt el. Talán a fiú sötét és elszánt tekintete miatt? Valami veszély fenyegetése sejlett fel benne. Aztán megszólalt a telefon, s a munka egykettőre elfeledtette Miss Bedfordshire-rel rossz előérzetét. J. B. Stryker roncstemetője a Waterloo állomásról kifutó vágányokon túli kietlen vidéken terült el. A telepet üvegcserepekkel megtűzdelt és szögesdróttal kiegészített, magas téglafal vette körül. Az utca túloldalán álló Alex a nyitott fakapu lógó szárnyai között benézve ablakos kalyibát pillantott meg. Távolabb jól látszottak az ingatag tornyokba halmozott autómaradványok. A roncsokról minden használható alkatrészt leszereltek, s a lecsupaszított, rozsdás vázak egymás hegyén-hátán heverve várták, hogy az aprítógépbe kerüljenek. A portásfülkében egy őr ült, és aSünt olvasta. A távolban egy daru lustán dohogva meglódult, majd lecsapott egy kiszolgált Ford Mondeóra, hogy vaskarmaival az abla kokat áttörve megmarkolja és felemejje a roncsot. A portásfülkében megszólalt a telefon. Az őr elfordult, hogy felvegye, ekkor Alex habozás nélkül kihasználta az alkalmat: kerékpárját maga mellett
tolva beszaladt a kapun. Szeme előtt végtelen törmeléktenger bontakozott ki. A levegőt dízelolaj bűze és fülsiketítő dübörgés töltötte be. A daru lecsapott egy újabb roncsra, fémkarmai közé kapta, az aprítógép fölé lódította, és letette. A kocsi egy másodpercig két nagy fémlapon állt. Aztán a pallók kifordulva emelkedni kezdtek, és a roncs egy teknőbe bucskázott. A gépkezelő, aki az aprító egyik végében elhelyezett üvegkabinban ült, megnyomott egy gombot, mire a gép fekete
füstfelhőt böfögött ki, s a fémlapok, akár egy rovar-szörny összecsukódó szárnyai, két oldalról préselni kezdték a roncsot./Az autó iszonyatos ropogás és csikorgás közepette összesajtolódott, s a művelet végére alig volt nagyobb egy felcsavart szőnyegnél. Ekkor a gépkezelő meghúzott egy kart, mire a gép kitolta magából az összepréselt roncsot, s közben egy láthatatlan fűrésszel felszeletelte, akár a kés a kenyeret. Alex a falnak támasztotta kerékpárját, és a roncsok fedezékében futva elindult a telep belseje felé. A gépek zajában nem kellett attól tartania, hogy meghallják a lépteit, .viszont bárki megláthatta őt. Hamarosan megállt kifújni magát, és piszkos kezével megtörölte az arcát. Szeme könnyezett a csípős dízelfüsttől. A levegő pontosan olyan mocskos volt, mint a talaj a
lába alatt. Már-már megbánta, hogy eljött a roncstelepre, amikor egyszerre megpillantotta, amit keresett. A nagybátyja BMW-je tőle csupán néhány méterre állt, egymagában, nem a többi halálra ítélt autó között. A kocsi első ránézésre sértetlen volt, ezüstmetál színű karosszériáján egyetlen horpadás se látszott. Ez az autó
egyértelműen nem ütközött se teherautóval, se semmivel. Pedig minden kétséget kizáróan Ian Rider autója volt, ezt a rendszáma bizonyította. Alex odasietett, s akkor észrevette, hogy a kocsi mégiscsak megsérült: betört a szélvédője és az egyik oldalon az összes ablaka. Alex megkerülte a motorházat, s amikor a túloldalra ért, a földbe gyökerezett a lába. Ian Rider nem balesetben vesztette életét! Hogy miben halt meg, azt a kocsira pillantva bárki kitalálhatta, még az is, aki sose látott még ilyet. Az autót oldalba kapta egy géppisztolysorozat: a golyók kilyukasztották az első kereket, betörték a szélvédőt meg az oldalablakokat,
és több közülük az oldallemezekbe fúródott. Alex végighúzta ujját a lyukakon. A festett fém hideg volt, akár egy kihűlt tetem. Alex kinyitotta az ajtót, és benézett az utastérbe. Az első üléseket üvegszilánkok borították, s mattszürke bőrkárpiton barna foltok sötétlettek. Alexnek nem kellett a fejét törnie, hogy miféle foltok azok. Maga előtt látta az egészet. A gépfegyver villogó torkolattüzet, a becsapódó golyókat, a vezetőülésen vonagló Ian Ridert... De miért? Kinek volt oka meggyilkolni egy banktisztviselőt? És miért tussolták el a gyilkosságot? A hírt rendőrök hozták, tehát ők is benne vannak a dologban! Tudatosan hazudtak? Zavaros, érthetetlen volt az egész.
- Már tegnapelőtt el kellett volna tüntetniük! Fogjanak hozzá most rögtön!
A gépek időközben leálltak. Ha nem így lett volna, Alex nem hallotta volna meg a közeledő emberek hangját. Kinézett az épen maradt ablakon. Ketten közeledtek a kocsi felé, mindketten bő overallt viseltek. Alexnek az az érzése támadt, hogy látta már őket valahol. Igen, a temetésen! Az egyik a sofőr volt, az, aki pisztolyt viselt a zakója alatt. A két férfi fojtott hangon beszélgetett, és már csak néhány lépésnyire voltak a kocsitól. Alex gondolkodás nélkül bevette magát az egyetlen kínálkozó búvóhelyre, az ülésre. Az ajtót a lábával húzta be maga mögött. Szinte ugyanabban a pillanatban a gépek ismét beindultak, elnyomva a két overallos hangját. Alex nem mert felpillantani. Árnyék futott végig az ablakokon, ahogy a két férfi elhaladt a kocsi mellett. Aztán eltávolodtak, s Alex fellélegzett. A következő pillanatban valami nekiütközött a BMW-nek, de olyan erővel, hogy Alex felkiáltott ijedtében. Hatalmas rántást érzett, s felsőteste a kormánytól elszakadva tehetetlenül hátrahanyatlott. Ezzel egy időben behorpadt a tető, majd három hatalmas acélkarom fúródott át rajta, akár a villa hegye a tojáshéjon. A lyukakon át napfény és por ömlött a kocsiba. Az egyik karom végigszántott Alex fején - csak a szerencsén múlott, hogy nem fúródott bele. Alex felordított, vére a szemébe csordult. Előre akart hajolni, de egy újabb rántás ismét az
üléstámlához szögezte. A motorház, majd az egész kocsi felemelkedett a földről. Alex alig látott, és mozdulni se bírt. Fémes csikorgást hallott, forogtak körülötte a fények, s a gyomra bukfencet vetett. Mindebből kitalálta, hogy a daru felemelte a BMW-t, s az aprítógép
felé lendíti - vele együtt. Megpróbált előredőlni, hogy öklével kitörje az ablakot. A daru karmai azonban annyira behorpasztották a kocsi tetejét, hogy beszorult a lába - talán el is tört. Alex nem érzett semmit. Felemelte a bal kezét, és sikerült rácsapnia a hátsó ablakra, de az üveg nem tört el. Tudta, a munkások akkor sem
vennék észre, hogy mozog valami a BMW-ben, ha meredten néznék a kocsit. A rövid repülés igen kemény landolással ért véget. A daru rárakta a kocsit az aprítógép
acéllapjaira. Alex igyekezett legyűrni hányingerét és kétségbeesését, s végiggondolni, hogy mit kell tennie. Néhány perce végignézte, hogyan zajlik egy kocsi megsemmisítése. A gépkezelő pillanatokon belül a koporsó alakú teknőbe billenti az autót. Egy gombnyomás, és a két szárny ötszáz tonnás együttes nyomatékkal nekifeszül a kocsinak, hogy vele, Alexszel együtt a felismerhetetlenségig összepréselje. Utána a gép felszeleteli az összegyűrt fémet, és benne testének maradványait. Soha senki nem fogja megtudni, mi történt. Alex minden erejét összeszedve igyekezett kiszabadítani magát. A behorpadt tető azonban túl alacsony volt. Beszorult a lába és részben a felsőteste is. A következő pillanatban már oldalra billent a külvilág, és ő belezuhant a sötétségbe. A szárnyak felemelkedtek, s a BMW oldalazva belecsúszott a teknőbe. Alex érezte, hogy a jármű fémteste megroppan körülötte. A hátsó ablak zajosan kitörtik. Üvegszilánkok záporoztak Alex fejére, orrát, szemét por és dízelolajgőz támadta meg. Szinte teljes volt a sötétség körülötte, de a hátsó ablakon kinézve látta a hatalmas fémdugattyút, ami majd kitolja a kocsi maradványait a gépből. A munkagép motorhangja megváltozott, jelezve, hogy a masina felkészült a következő
munkafázisra. A fémszárnyak megremegtek. Néhány másodperc múlva közelíteni kezdenek majd egymás felé, és összegyűrik a BMW-t, akár egy pillepalackot.
Alex teljes erőből megrántotta a lábát, és meglepve konstatálta, hogy az kiszabadult. Beletelt egy másodpercbe - egy egész értékes másodpercbe -, mire rájött, hogy mi történt. Mikor a kocsi a teknőbe esett, az oldalán landolt. Tapogatózni kezdett az ajtó után - aztán rájött, hogy semmi értelme. Az összeroncsolt ajtó úgyse nyílna ki. A hátsó ablak! Az üveg kitört, kimászhat a kereten, de csak ha nagyon siet... A szárnyak elindultak egymás felé. A BMW felsikoltott a könyörtelen acélfalak szorításában.
Újabb ablak robbant szét, s az egyik tengely rémisztő csattanással eltört. A kocsiban egyre sötétebb lett. Alex megmarkolta a hátsó ülés támláját. A külvilág nappali fényét már csak egy háromszög alakú nyíláson át látta, s az a háromszög is egyre kisebb és kisebb lett. Kétségbeesetten kapálózva előrelendült. Lába némi támasztékot talált a sebváltókaron. Két oldalról érezte az acélfalak nyomását. Körülötte az autó már nem autó volt, hanem egy vérszomjas óriás összezáruló ökle, s ő, Alex nem ember, hanem a szörnyeteg markában vergődő parányi bogár. A válla átjutott a háromszögön, s kiért a fénybe, teste többi része azonban még az autó foglya
volt. Ha beleakad valamibe a lába, a gép menthetetlenül összepréseli, és kettészakítja őt. Egy ordítással előrerántotta a térdét. Combja és lábszára kiszabadult, aztán a lábfeje is, de az egyik cipője beleakadt az összezáruló háromszögbe, és visszagurult a kocsiba. Alex hallani vélte az összepréselt bőr nyikorgását, bár tudta, hogy ez képtelenség. Felágaskodott, alulról elérte az aprítógép végében elhelyezkedő megfigyelőterasz fekete, olajos padlóját, megkapaszkodott, felhúzta magát, és nagy nehezen talpra vergődött. Szemtől szemben találta magát egy emberrel, aki olyan kövér volt, hogy teljesen kitöltötte a gép szűk kezelőfülkéjét. A férfi hasa nekipréselődött az üvegnek, vállát kétfelől szorították az oldalfalak. A szeme kerekre nyílt, cigarettája az alsó ajkához ragadva lógott, mivel döbbenetében eltátotta a száját. Ott állt előtte egy kamasz fiú, egy iskolai egyenruha elron­gyolódott maradványaiban. A zakó egyik ujja teljes egészében hiányzott, pőrén hagyva egy
vérrel és olajjal szennyezett, ernyedten lógó kart. Mire azonban a gépkezelő felfogta, mit lát, és leállította a gépet, addigra a jelenés már eltűnt a szeme elől.
Alex lemászott a gép oldalán, és cipős lábát előrenyújtva földet ért. Most már ajánlatos volt figyelnie a szanaszét heverő fémdarabokra. Tudta, ha nem vigyáz, csúnyán felsebezheti meztelen talpát. A biciklije ott állt, ahol hagyta, a téglafalnak támasztva, s ő óvatosan, jószerével féllábon szökdelve elindult felé. Hallotta, hogy a háta mögött kicsapódik az ap­rítógép kezelőfülkéjének ajtaja, majd felharsant egy izgatott férfihang. Ezzel egyidejűleg felbukkant egy másik ember, és megállt Alex meg a biciklije között. A temetőben látott sofőr volt az. Dühös grimaszba torzult arca meghökkentően csúnya volt: zsíros haj, vizenyős szem, pergamenszerű bőr.
- Mit képzelsz, te...! - kezdte, s a jobb keze eltűnt a zakója alatt. Alexnek eszébe jutott a pisztoly, így hát habozás nélkül támadott.
Hatéves korában kezdett el karatézni. Ian Rider egy szép napon minden magyarázat nélkül elvitte őt egy helyi klubba, s ő azóta is lejárt oda hetente egyszer. Sorban letette a tanulói fokozatok vizsgáit, s egy éve megszerezte a fekete övet - egydanos lett. Mikor aztán a Bröoklandbe került, külsejével és beszédstílusával hamar felhívta magára az iskola urai, három nagydarab, tizenhat éves fiú figyelmét. Azok rászálltak, és egy alkalommal sarokba szorították a biciklitároló mögött. Az összetűzés kevesebb mint egy percig tartott, s utána az egyik ellenfél kiiratkozott az iskolából, a másik kettő pedig senkit nem terrorizált többé. Alex most felemelte fél lábát, közben felsőtestét elfordította, és bevitte a rúgást. Azus iroger it a leghatásosabb karatemozdulatként tartják számon. Alex talpa olyan erővel csapódott a férfi gyomorszájába, hogy annak felkiáltani se volt ereje. Szeme kidülledt, leesett az álla a meglepetéstől, aztán - kezével még mindig a zakója alatt - összerogyott. Alex átugrott fölötte, és felpattant a kerékpárjára. Közben egy harmadik férfi is feltűnt a távolban. Alex rövid kiáltást hallott: „Állj!" - aztán lövés dördült. A golyó a feje mellett süvített el. Alex teljes erőből pedálozni kezdett, és másodperceken belül maga mögött hagyta a roncstelep kapuját. Gyorsan hátrapillantott a válla fölött. Senki nem vette üldözőbe.
Félig mezítláb volt, a ruhája cafatokban lógott, arcára olaj és vér tapadt - tisztában volt vele, hogy megdöbbentő látványt nyújt. Mikor azonban visszagondolt az aprítógépre,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Igazán szerencsésnek érezte magát.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Az első bevetés
Könyvek olvasása vagy letöltése! - © 2008 - 2024 - konyv-letoltes.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat